Számtalan alkalommal esett már meg, hogy új társaságba csöppenve, mikor kiböktem, hogy tanár szeretnék lenni, rögtön nekem szegezték a kérdést: Jézusom...na de mégis miért?? Mindig neki is látok hát, hogy elmagyarázzam... Be kellett azonban látnom, hogy erre a válasz nem egyszerű, és nem is rövid, ám azt hiszem, hogy ez egy remek alkalom, hogy kifejtsek egy összetett gondolatmenetet, mely egyben kielégítő válaszként is szolgálhat a fenti kérdésre.

Elöljáróban annyit, hogy azért lesz valaki tanár, mert ambíciói vannak, és hisz abban, hogy formál(hat) a világ arculatán, ha a munkáját teljes szívvel végzi, s mindezt szívesen teszi emberek közt, megküzdve a diákokkal a diákokért minden nap. Bennem ezek a gondolatok dolgoznak nap, mint nap, s így a képzés felénél járva egyre inkább érzem, hogy alakot öltenek a hivatással kapcsolatos elképzeléseim, melyek megvalósításához egyre több eszköz van a kezemben. Úgy hiszem, egy pedagógus "ars poetica'-jának két oldala kell, hogy legyen, akárcsak egy érmének, hogy mondani szokás: egy szakmai és egy lelki rész.

Számos tanulás-és tanításelméleti irányzat létezik, ám azt jó előre leszögezném, hogy a pedagógia egyik legfontosabb kifejezése az "attól függ". Hiszen egy olyan munkafolyamatban, melyet élő, gondolkozó, alkotó egyének halmaza vesz részt képtelenség egyetlen irányzattal megközelíteni, sőt, mi több, nem is igazán tanácsos. Ugyanakkor, nem szabad egyiket sem elvetni.

Én személy szerint a konstuktivista és konnektivista elméleteket részesítem előnyben, mert úgy gondolom, ezek tartanak leginkább lépést a diákok megváltozott igényeivel. Nekem ezekben a tanulás megközelítésén kívül leginkább a tanárnak jutó szerep tetszik.

Nyugodt szívvel mondhatom, hogy én a régi vágású rendszerben nevelkedtem, tanultam és érettségiztem le, s hazudnék, h azt mondanám, hogy nem hatékonyak a módszerei, s azzal sem volt semmi bajom, ha az oktatás frontálisan zajlott, amíg az élvezhető volt. A legtöbb tanáromra felnéztem, és most is felnézek, mert tiszteletreméltónak találtam őket, de felnőtt fejjel, ha belegondolok, ez nem csak azért volt, mert valóban olyan hatalmas tudásúak voltak, vagy annyira tekintélyesek, esetleg korosak, nem. A kedvelt és általam tisztelt tanárokban az volt a közös a fentiektől függetlenül, hogy következetesek voltak, emberségesek, de ami a legfontosabb: ők is tiszteltek minket, s partnerként tekintettek ránk. Ezeket az élményeket nagyon fontosnak és tanulságosnak tartom, mivel én sem szeretnék ezek felett az értékek felett elsiklani. A pár hónapos tanítási tapasztalatom mindebben csak megerősít. A serdülő diákok olyan órára szeretnek bejárni, ahol nem érzik a tanárt felsőbbrendűnek, s a tanár is úgy érvényesülhet a legjobban, ha nem tartja fent saját felsőbbrendűségének illúzióját, s ha nem generál fölösleges ellenállást a diákseregben, hanem hajlandó idomulni, s hagyni, hogy a diákok is kormányozzák a tudásszerzés menetét.

A konstruktivista és konnektivista pedagógia pedig lehetővé teszi, hogy a tanár, mint a hozzáférhető tudás forrásainak közvetítője, ugyan, mint a hajó kapitánya, de hagyja, hogy a "legénység" eljuttassa a hajót a célba. Felmerülhet itt az a kérdés, hogy: rendben, de honnan tudhatom mégis, hogy mikor mit kell tennem, hogy ne fussunk zátonyra? S valóban, nem egyszerű a feladat, de úgy hiszem, hogy ha tudatában vagyunk annak, hogy honnan hová szeretnék eljutni, és milyen eszközökkel, akkor ami hátra van, az az, hogy odafigyelünk a diákok munkájára, a felmerülő kérdésekre, problémákra, s velük együtt próbálunk meg mindezen felülkerekedni.

Elénk, tanár-jelöltek elé a legnagyobb kihívást éppen az fekteti, hogy a "régi rendszerből" jövünk, s jelenleg is azokkal a módszerekkel tanulunk, s épen ezért nagyon fontos tudatosítanunk, hogy azoknak a diákoknak, akiket majd tanítani fogunk már más tudástartalmakat kell közvetítenünk, más forrásokhoz, ahogyan azt egy másik bejegyzésemben már taglaltam is. A jövő nemzedékét első sorban tájékozódnunk kell megtanítani, mivel a felgyülemlő információ olyan méreteket ölt, aminek megtanulása már nem lehetséges, és ezen felül értelmetlen is. Emellett azt se felejtsük el, hogy egy tanár nem csupán tanít, de nevel is. A gyerekeket első sorban kritikusan kell megtanítani gondolkodni, oly módon, hogy megmutatjuk nekik, hogy egy adott helyzetet milyen sok szemszögből lehet látni, illetve, hogy jól tudjanak eligazodni a források között, melyekkel találkoznak, s hogy azokból a nem hiteles elemeket ki tudják szűrni. Azt azonban fontos leszögezni, hogy egy tanár csak azt várhatja el diákjaitól, amire ő maga is hajlandó, a diákok ugyanis megérzik, ha a tanár nem hiteles vagy felkészült. Fontos tehát, hogy tanárként jó példával elöljárva megalapozzuk elvárásainkat, amiket a diákokkal szemben támasztunk, és éppen ezért is olyan fontos az is, hogy a tanár lelkes legyen a tantárgyával kapcsolatban, és higgyen annak fontosságában, és relevanciáját igyekezzen minél több ízben megmutatni a gyerekeknek saját életükre nézve.

Mindezek megvalósítására szerencsére egyre több elmélet és technikai háttér áll a tanárok rendelkezésére. Kiemelném ezek közül a kooperatív tanulási módszert, amely újszerűen közelíti meg és támogatja az órai munkát a konstruktivista felfogás jegyében. Továbbá jelentősen megsegíti a munkát a digitális technológia fejlődése. Bár jóllehet, a mai Magyarországon nem mindenhol elérhető még, s ahol az, még ott sem optimális mértékű a felszereltség, de már csak ha abba belegondolunk, hogy a tanár és a diákok közötti kommunikációt megkönnyíti, már az is nagy előnynek számít. A lehetőségekhez mérten kiemelném a közösségi média oktatási felületként való használatát, illetve a moodle-t és egyéb fórumokat, ahová a diákok és a tanárok is feltölthetnek anyagokat, s így szemléletesen és könnyedén történhet beadandó feladatoknak a közzététele, és a hozzá fűződő kommentár tanulságos lehet mindenki számára.

Amit még érdemes az oktatással kapcsolatban kiemelni az az, hogy ahogyan ép testben ép lélek lakik, úgy a rendezett és szép környezet is elengedhetetlen a jó munkához, a hangulatról és a légkörről nem is beszélve. Ez persze nem csak a tanáron múlik, de mi sokat tehetünk annak érdekében, hogy a tanóra kellemes, barátságos hangulatban teljen, kezdve azzal, hogy nem ellenfelekként kezeljük a diákokat, és elsődleges célunk az, hogy a diák sikerélménnyel gazdagodjon, s ehhez mindent feltételt igyekeznünk kell biztosítani, hiszen nincsen két egyforma gyerek, tehát minél sokszínűbb egy tanóra és minél több ponton tudja támogatni a diákok tanulási folyamatait. Tanítani ugyanis csak úgy lehet valakit, ahogyan ő tanulni tud, s nem fordítva.

A behaviorista elmélet szüleménye a jutalom-büntetés módszere, ám ez már elavulttá vált, s nem is szorgalmazandó. Ha jobban belegondolunk azonban, akkor láthatjuk, hogy még mindig gyakorlatban van, csupán annyi különbséggel, hogy a pálcát felváltotta az érdemjegyekkel való büntetés és jutalmazás. Az értékelés feladata nem könnyű koránt sem, főleg nem egy ötfokozatú skálán, mivel nem ad képet a valós teljesítményről. Ha már mindenképp számszerűsíteni szeretnénk a teljesítményt, én a százalékos értékelést támogatom, mivel az jobban kifejezi a teljesítményt és pontosabb visszajelzést ad. Ezen felül egy szóbeli értékelést minden diáknak kapnia kéne a tanárától személyesen, mert ez elősegítené a kölcsönös megértést, és fejlesztené a személyes kapcsolatot. Elsősorban azonban nem az értékelés minősége kell, hogy motiválja a diákokat a tanulásra. Az iskolának célja kell, hogy legyen a tanulás és a munka, az alkotás megszerettetése a diákokkal, a jutalom, pedig nem kisötös kéne, hogy legyen, hanem a puszta tény, hogy "most már ezt is tudom, méghozzá ilyen jól", és a tanárral való jó, és kiegyensúlyozott kapcsolat.

Ijesztő néha belegondolni, milyen nagy egy pedagógus felelőssége, hiszen majdnem akkora hatást gyakorolunk egy ember életére, mint a szülei. Az, hogy hogyan tanítunk egy tantárgyat és hogyan viszonyulunk a gyerekhez, kihat a későbbi pályaválasztására és szociális viselkedésére is. Éppen ezért, a pedagógus pálya nem szakma, hanem hivatás, és nekünk is elhivatottan kell szembenéznünk a kihívásokkal, nyitni az újítások felé, és örökké fejleszteni magunkat, hogy a jövő nemzedékeit felruházzuk mindazzal, amire szükségük lehet, s hogy többre vigyék, mint amiről mi valaha is álmodni mertünk.